Macskásy       Dinasztiák       Különlegességek       Macskásy-díj

AZ OPITZER DINASZTIA

Már novembert írtak a naptárban, amikor sikerült egy közös délutáni program keretében találkozni Opiczer Pállal, e nagy família képviselõjével, valamint két unokaöccsével, akik személyes jelenlétükkel képviselték a dinasztia fiatalabb tagjait. A novemberi hónap már kissé didergõs, fázós - jól esett egy kellemes szoba melegében a beszélgetés az õsökrõl.

***

- Mi késztette arra, hogy a nyilvánosság elé tárja családja múltját, életét?
- Többször olvastam a Mérnök Újságban olyan családokról, ahol a mérnöki hivatás vagy a szakma apáról fiúra szállt. Családunkat is ezért érdemes bemutatni. Õseink igen szegény sorból küzdötték fel magukat - elsajátították a szakmát, majd továbbjutottak vasakarattal, szorgalommal és tehetséggel a diploma megszerzéséig.

- Honnan indult az Opiczerek históriája? Melyek voltak a meghatározó mérföldkövek a família életében?
- Családunk õsi települése a Kisalföldön található. Édesapám 1902-ben Mezõõrsön, Gyõr megyében született. Talán õ volt a példamutató nekünk gyerekeknek, mert valószínûleg kötõdésünk innen eredeztethetõ az építõiparhoz. Heten voltak testvérek, közülük sokan választották az iparos szakmát. Apám Újpestre került Adler Henrikhez tanoncnak. Így már 1917-ben segédként dolgozott, majd itt is "szabadult", mint víz-gáz-fûtésszerelõ, valamint bádogos mester. Annak idején igen nagy becsben volt az, akinek szakmája volt, azzal mindenhol meg lehetett élni, mert munka akadt bõven.

Az elsõ világháborúban õ sorkatonai szolgálatot teljesített, majd katonai éveinek letöltése után Szombathelyen helyezkedett el, a Tóth Imre és Társa cégnél. 1934-ben víz-gáz-központi fûtésszerelõi iparengedélyt, valamint iparigazolványt váltott ki, önálló iparos lett. Idõközben szüleimmel felköltöztünk Budapestre. Apám 1947-tõl az Épületszerelõ Vállalatnál, mint vezetõszerelõ dolgozott. Részt vett Dunapentelén a város építésénél, Dunaújváros megteremtésén, majd Gyõrben, a Vagongyárban több ipari létesítményen. A fõvárosban már vezetõszerelõként dolgozott a Szerelõipari Vállalatnál. Közremûködött a szombathelyi víztorony építésénél, társaival õ végezte a torony vízvezetékeinek szerelését. A Soroksári Textil Mûveknél a Heller-Forgó hûtõtorony alumínium hõleadóinak hegesztett szerelése is munkái közé tartozott. Ez akkoriban különleges feladatnak bizonyult. Tudomásom szerint itt volt Magyarországon elõször helyszíni alumíniumhegesztés lánggal.
Négyen voltunk testvérek. A munka, a szakma szeretetét tõle tanultuk. Édesapánk, hosszas betegség után 1975-ben halt meg. A testvéreim is mind elmentek már, így csak én élek közülük.

- Kérem, ismertessen meg bennünket testvérei szakmai életével.
- Családunkban az eddigi legjelentõsebb és legismertebb szakmai életutat Károly testvérem járta be (1925-2006). Sajnos csak múlt idõben tudok róla beszélni, mert õ sincs már közöttünk.
Az építõipari szakma alapjait õ is apánktól leste le, s 1942-ben már Budapesten dolgozott édesapánk mellett a Halász Ernõ és Társa cégnél. Lassan elsajátította a szakma minden fogását és az ólommal is megtanult dolgozni, ami akkoriban igen fontos anyagnak számított, ugyanis a lakásokon belül a lefolyó vezetékeket ólomból készítették. 1944-ben kapott vízvezeték-szerelõ "segédlevelet", ami akkortájt szakmunkás végzettséget jelentett, s megtanulta a gázszerelést is. 1948-ban a Rigó utcai Ipartestületnél mestervizsgát tett. Mindig fûtötte a továbbtanulási ambíció, így 1949-ben jelentkezett az Állami Mûszaki Fõiskolára, ahová fel is vették. Késõbb ez a fõiskola lett 1951-ben a Mûszaki Egyetem kihelyezett esti tagozata.

- Messzirõl jött, sokra jutott. Vezérigazgatóként ment nyugdíjba, ami igen nagy karriernek számít...
- Mint mûvezetõ kezdte, volt diszpécser, mûszaki osztályvezetõ, fõmérnök, majd a Csõszerelõipari Vállalatnál mûszaki vezérigazgató-helyettes és nyugdíjba vonulásig vezérigazgató. Szakismereteit igyekezett folyamatosan átadni a szakmának, a fiataloknak. Szakiskolákban tanított és vizsgáztatott. Részt vett az Építõipari Tudományos Egyesület munkájában, az Épületgépészeti Tagozat vezetõségében.
Sokat publikált. Volt az Épületgépészeti Technika szerkesztõje, az ÉTE Épületgépészet címû folyóirat szerkesztõbizottsági tagja, és a Ballai-Opitzer-Páncél: "Víz-csatorna-gázszerelés" címû ipari szakkönyvtár-sorozat társszerzõje. Ezen túlmenõen több szakkönyvnek, szakfolyóiratnak volt társszerzõje és önálló cikkírója. Így Csõszerelõipari zsebkönyv, Épületgépészeti kézikönyv. Számtalan Épületgépészeti könyvet lektorált.
Két fiúgyermeke született, Opitzer Károly és Gábor, akik már szintén mérnökök.
1928-ban megszületett a következõ fiú a családban, Opitzer Rudolf. Õ volt rangsorban a második bátyám. Az õ fiatalkorát beárnyékolta a második világháború. 1948-ban a háború befejezését követõen érettségizett, s kapott gépésztechnikusi oklevelet.
Õ is az õsök példáját követve a szakmában kezdett dolgozni. A tudásvágy azonban nem hagyta nyugodni, beiratkozott 1954-ben a Mûegyetem esti tagozatára, ahol gépészmérnöki diplomát szerzett. Az 1956-os forradalom alatt elhagyta Magyarországot és Németországban telepedett le. Szép karriert futott be. Gõztúlhevítõk tervezésével foglalkozott. Sajnos õt is elveszítettük, 1998-ban meghalt.

Leánytestvérem, egyetlen nõvérem Opiczer Zsuzsanna Gizella 1929-ben született, szintén Szombathelyen. Õ sem lett hûtlen a családi hagyományokhoz, mert az ÉVM Víz- és Fûtésszerelõ Vállalatnál, majd a Csõszer PVC-üzemében dolgozott nyugdíjba vonulásáig. 1987-ben súlyos betegség következtében halt meg
Szeretném megemlíteni férjét, Spáh Károlyt (1926-1992), aki "véletlenül" szintén épületgépész technikus volt. Három gyermekük született, Anna, Károly és Gábor - közül kettõ szintén épületgépész lett. Ez már biztosan nem a véletlenek sorozata. Anna lányuk férje, Gyimesi Péter szintén épületgépész mérnökségig jutott el és az õ gyermekeik is mind a szakmában dolgoznak. Károly nevû fia is épületgépész mérnök, felesége dr. Szilágyi Éva ügyvéd. Három gyermekük van Diana, Károly és Dávid.

***

Magam a család negyedik gyermekeként, 1940-ben születtem Szombathelyen, de gyerekkorom nagy részét már a fõvárosban éltem meg. A szerelõipar alapjait én is apámtól kezdtem megismerni. Nagyon érdekesnek, izgalmasnak találtam munkáját, így azután teljesen természetes volt, hogy én sem fogok kilógni a sorból. 1958-ban végeztem az Épületgépészeti Technikumban, a "Szabó Ilonkában". Itt szerettem meg igazán a szerelõipari szakmát. A technikumot Szentirmay Sándor vezetése alatt végeztem el, s tanáraim iránymutatása egy egész életre elkísért. Szívesen emlékszem Lázár Vilmos tanár úrra, dr. Endre Árpádra, Czikó Miklósra, Nemes Erzsébetre.
Megtanultam én is ólommal dolgozni, vörösréz fürdõhengert forrasztani, a bádogos munka alapfogásait, acetilén (karbit) gázfejlesztõ kezelésével a lánghegesztést és kisebb lakatos munkákat "kovácstûzbõl". 1958-60-ig dolgoztam a Víz- és Fûtésszerelõ Vállalatnál, mint betanított segédmunkás, majd mint elõkészítõ, és mûvezetõ. De tovább akartam lépni és tanulni. Ezért beiratkoztam a Budapesti Mûszaki Egyetem nappali tagozatára. 1965-ben kaptam meg épületgépész diplomámat. 1979-ben pedig ugyanitt a gazdasági mérnöki diplomát.
1966-ban - miután már kezemben volt a diplomám és volt már jó néhány év gyakorlatom is - az ÉVM 43. sz. Állami Építõipari Vállalatához kerültem. Itt húsz évet dolgoztam. Ezekben az években kezdõdött Magyarországon a nagy lakásépítési program. A budapesti házgyárak elemeibõl épült otthonok épületgépészeti szerelését irányítottam - építésvezetõi beosztástól egészen az üzemigazgatói beosztásig bezárólag. 1986-ban visszamentem a Csõszerelõ Vállalathoz árosztályvezetõnek. Épületgépész létemre így tudtam hasznosítani gazdasági diplomámat is. 1991-ben megalakult a Csõszerelõipari Rt. Ez volt az utolsó munkahelyem, innen mentem 2002-ben nyugdíjba, mint termeléskoordinációs fõmérnök.

- Abba lehet hagyni a szakmát?
- Aki egyszer belekóstolt az épületgépészetbe, különösen a tervezés rejtelmeibe, az már nem tud kiszállni ebbõl. Magántervezéssel foglalkozom, és tagja vagyok az Épületgépészeti Múzeum igazgatóságának. Munkás éveimben több publikációm jelent meg. Az Épületgépészeti Technika címû folyóiratban többet cikkeztem a házgyári épületek szerelõi tevékenységérõl. Könyvem jelent meg a "Házgyári Épületek Épületgépészeti Szerelése" címmel.
Ma sem unatkozom. Öt unokámnak mesélhetek a régmúlt idõkrõl, feleségemmel pedig szívesen kertészkedünk kis hétvégi házunknál, ahonnan sokat járok horgászni - ez a legnagyobb kikapcsolódás számomra. Az egész család fényképezõgéppel jött a világra. Apám az elsõ dobozos fényképezõgéppel kezdte, ma pedig szinte mindenki, még az asszonyok és gyermekek is fényképeznek - van, aki nem is akármilyen szinten.

- Hogyan alakult a magánélete?
- Feleségemet közös munkahelyünkön, az ÉPSZER-nél ismertem meg. Negyvenhét éve élünk boldog házasságban. Két gyermekünk született Judit és László. Judit lányom középfokú közgazdász és két gyermekük van, Krisztina és Miklós. Férje Budai Miklós is gépészménök és mérnök-közgazdász. László fiam az Ybl Miklós Fõiskolán szerzett településmérnök diplomát, s e mellett hivatalos közbeszerzési tanácsadó. Felesége, Udud Melinda tanárképzõ fõiskolát végzett. Három gyermekük van, Márton, Lõrinc és Róza. Õk talán a jövõ mérnökei lehetnek.

- Az Opiczer családban igen sokan kapták a Károly nevet. Hogyan különböztetik meg egyiket a másiktól?
- Nekünk nem nehéz a megkülönböztetés, de a kívülállóknak valóban problémásnak tûnhet. Beceneveket használunk.

***

- Ahogy elnézem, valóban bõvelkednek utódokban. Mit jelent ma nekik a szakma szeretete, mit hoztak génjeikben az õsöktõl és hogyan kamatoztatták azt? Elsõként dr. Opitzer Károlyt kérdezem...
- Édesapám munkássága sokat jelentett nekem, rengeteget hallottam a nagyszülõkrõl, mesterségükrõl. Számomra mi sem volt természetesebb, minthogy ugyanazon a szakmai úton haladok tovább, mint az õseim. 1950-ben születtem. 1975-ben végeztem a Mûegyetem Építõmérnöki Karának vízépítõ szakát. 1983-ban ugyanitt Vízépítési- és Építéstechnológiai szakmérnök lettem. 1986-ban doktoráltam. Feleségem dr. Opitzerné Apponyi Ibolya jelenleg a Nemzeti Közlekedési Hatóság fõmunkatársa. Két gyermekünk van Károly és Zoltán. Reményeink szerint õk is követni fogják a mi mesterségünket.

- Melyek voltak szakmai pályájának fõbb állomásai?
- Miután 1975-ben kezemben volt a diplomám, a KÖTIVIZIG-nél helyezkedtem el építésvezetõként, majd 1985-ig a Ceglédi Városi Tanácsnál mûszaki elõadó voltam. Dolgoztam a KÉV Metrónál építésvezetõként, fõépítésvezetõ-helyettesként, késõbb termelési-fõmérnöki megbízatást kaptam. 1991-tõl a szolnoki Építõ-Javító és Szolgáltató Vállalatnál igazgatójaként dolgoztam, 1993 óta azonban saját káeftémet irányítom.

- Könnyebb így, mint régebben a nagy cégeknél dolgozni?
- Nem mondhatnám. Sõt! Bizonyos mértékig nehezebb is, hiszen a munka megszerzésétõl kezdve az egzisztencia biztosításáig, a felszínen maradás harcát kell folyton megvívni.

***

Opitzer Gábor 1957-ben született. Elvégezte a Kandó Kálmán Mûszaki Fõiskolát, majd 1986-ban a Mûegyetem Villamosmérnöki Karán diplomázott. Felesége tanárnõ. Két gyermekünk van, Ágnes és Gábor.

- Valóban nagy családot mondhatnak magukénak. Ápolják a rokoni kapcsolatokat?
- Mindig tudunk egymásról. Ehhez nagy segítséget nyújt, hogy évente tartunk egy OPI-találkozót, ahol szinte az összes Opiczer-, Opitzer-, Spáh-leszármazott megjelenik, körülbelül harmincöten lehetünk. Mindig keresünk egy csendes, vidéki szállóhelyet, ahol csak mi vagyunk, ahol együtt eltöltünk egy családi hétvégét.

- Van e valami külön jelentõsége annak, hogy nevüket hol Opitzernek, hol Opiczernek írják?
- A történet errõl úgy szól, hogy testvéreim az osztrák határ melletti Olad községben születettek és az anyakönyvvezetõnek a német hangzás miatt a "tz" volt természetes. Így családnévként Opitzer lett bejegyezve. De természetesen ugyanarról a családról van szó.

- Hogyan tud összehangoltan mûködni, egymással együtt élni egy ilyen nagy família?
- A szakmai nézetazonosságon túl világnézeti síkon is azonos elveket vallunk. A politikai viharok elkerülték a családot, mi pedig tudomásul vettük a körülöttünk történteket. Éltünk, dolgoztunk, tettük, amit kellett. Számunkra elsõ volt a munka, a szakma minél tökéletesebb elsajátítása, a család szeretete, annak összetartó ereje. Itt szeretném megemlíteni asszonyainkat és elsõsorban édesanyámat, akik, és aki nélkül mi nem jutottunk volna el sikereinkhez. Hitvallásunk, hogy az ember nagysága nem minden esetben rejlik abban, hogy honnan jött, hanem inkább abban, hogy saját erejébõl hová jutott.


Major Edit


U.i.: A leírtak alapján ez a család Opiczerek-Opitzerek "DINASZTIÁJA" összesen mai napig 11 fõ mérnököt és 4 fõ egyéb épületgépészt (technikust és szerelõt) adott az országnak. A gyerekek számát látva talán lesz bõven szakmai utánpótlás is.